A fóliázás, ami majdnem elvitte a maradék idegsejtjeimet

A nagy megtiszteltetés – és a még nagyobb tábla

Szóval történt, hogy a Natur Tanya – akikkel amúgy is imádok együtt dolgozni, mert Norbi és Klau kb. olyanok, mint a wellnessipar Gandalfjai – megkeresett egy kiemelt együttműködéssel. Ez már önmagában is olyan volt, mint amikor a gyerek először kap matricát az óvónénitől, hogy ügyes voltál, csak itt nem matrica volt, hanem egyedi kedvezményes termékek, extra előnyök a vásárlóimnak, és egy óriási, 2 méter x 1,5 méteres fólia, a bolt előtti fém táblára.

A fóliát ők küldték. A felhelyezést… hát… azt rám bízták.

És én, a nagy önbizalommal megáldott, „egyszer már láttam ilyet, sima ügy” típusú ember, azt mondtam: „Ugyan már, mit nekem ez?!”

Hát… mit. Majd mindjárt elmondom.

A tábla bevonulása – avagy amikor már az első lépésnél gyanús volt, hogy ez nem lesz egyszerű

A tábla egyébként olyan nehéz volt, hogy ha egyszer valaki betörne a boltba, ezzel simán meg tudnám védeni magam. Vagy őt is, meg magamat is, meg a szomszéd utcát is. Szóval már a bejuttatásához kellett segítség. De lett. A tábla beért az eladótérbe, ahol elég nagy hely volt a projekthez. Én meg ott álltam előtte, mint egy gladiátor az arénában. „Na gyere, fólia, mutasd, mit tudsz.”

A fólia két darabban érkezett, mert hát ekkora méretet egyben küldeni… valószínűleg már a futár is felmondott volna.

A nagy keresés – a szerszám, ami nincs

Emlékeztem, hogy van otthon valami fóliafelviteles szerszámom. Tudod, az a kis műanyag lap, amivel szépen ki lehet simítani a buborékokat.

Hazarobogtam. Keresem. Pakolok. Átrendezek. Fél lakást lebontok. De nincs.

Viszont találtam egy gumis jégkaparót. És egy régi gyerekzoknit. És itt jött a felismerés: „Ez tökéletes lesz.”

Ha valaha valaki kételkedett volna a kreativitásomban, hát most már ne tegye.

A felület tisztítása – amikor még minden szép volt és reményteljes

Vissza a boltba. A tábla ott fekszik, én ott álltam, a jégkaparó-zokni kombó ott volt a kezemben. 

Első lépés: tisztítás. Ablaktisztító, rongy, lelkesedés. Csillogott, mint a frissen lakkozott remény.

Száradás után jöhetett a fólia. Felvittem kb. 20 centit. És olyan hólyagos lett, hogy azt hittem, ott helyben elbőgöm magam.

Nem is kicsit.

Ekkor jött a ChatGPT. (Mert hát ki máshoz fordulnék, ha nem egy mesterséges intelligenciához, amikor a valóság cserben hagy.) Megnyugtatott, hogy nagyjából jól csinálom. A nagyjából szó itt kulcsfontosságú. Adott pár tippet, például hogy menjek át rajta szöszszedő görgővel. És tényleg! A felület olyan tiszta lett, hogy ha lett volna rajta egy porszem, az is bocsánatot kért volna.

A technikára is ráéreztem, és az első fólia végül egész szépen sikerült. A bubikat tűvel kiszurkáltam, mint egy profi. Én voltam a fóliázás királynője. Legalábbis 10 percig.

A második fólia – ahol a pokol kapuja megnyílt

Na itt kezdődött a baj. A mintát pontosan kellett illeszteni középen. Ez már önmagában is olyan feladat, mint amikor két macskát próbálsz rávenni, hogy egy irányba nézzenek.

Próbáltam ragasztószalaggal rögzíteni az egyik felét. A ragasztószalag viszont úgy döntött, hogy ő bizony ott marad a táblán, barna ragasztóanyagostul. A minta elcsúszott. Én meg kezdtem elveszíteni a hitemet az emberiségben. Úgyhogy maradt a széles oldalról való felvitel.

Felvittem az első 5 centit. Fél óra. Igen. Öt centi.

De legalább a minta passzolt. Csakhogy a papír, amin a fólia volt, a széles oldalon sokkal nehezebben jött le. Természetesen el is szakadt. Többször. Több részben kellett lehúzni.

De haladtam. Legalább is azt hittem.

Egyszer csak megláttam egy bazi nagy puklit középen. Mi a.... Nem tűnik. Hiába simogattam, nem akart tapadni. Simogattam. Győzködtem. Könyörögtem.

Semmi.

Fel kellett hajtani a fóliát, hogy lássam mi a baj. És ott volt: alászakadt a papír. Amit már túlragasztottam.

Nos, az itt következő egy órát, amíg visszaszedtem, leoperáltam a darabokat, amivel kinyújtottam egy helyen a fóliát, ami miatt mindkét oldalra vissza kellett szednem a széléig, mire valahogy normailizáltam, nem írnám le. Csak annyit mondok, hogy, új káromkodásokat találtam ki, néhányat megújítottam, néhányat továbbfejlesztettem és volt egy pont, amikor komolyan azt mondtam: „Ott bassz… érdekel a fenét, akkor nem lesz kint tábla.”

De aztán eszembe jutott Norbi és Klau. Meg az, hogy mennyit segítettek. Meg hogy milyen jó lesz majd büszkén mutogatni a NaturTanyás táblát. Úgyhogy összeszedtem magam, és még egy órát küzdöttem.

A végére a bubikat eltüntettem, a cipőnyomaimat letakarítottam, a barna ragasztót levakartam, és a fólia… hát… full gyári lett.

Legalábbis messziről. De kész volt, és én csináltam.

A felhelyezés – amikor már csak vér kellett hozzá

A boltra kerülésre még kicsit várni kellett, mert ez egy három emberes művelet, és kellett valaki, aki fel tudja fúrni a falra. Persze senki nem ért rá... Végül azért lett segítség, akire számíthattam, és pikk pakk már fent is volt a falon a csodaszép tábla.

Természetesen az első mozdulatnál elvágtam az ujjamat a fém táblával... de azért megoldottuk. Véremet és pármillió idegsejtemet adtam érte...

A tanulság

Ha valaki megkérdezné, hogy bevállalom-e a másik tábla fóliázását is, akkor a válaszom: Nem.

De tényleg nem.

Viszont a végeredmény ott van a bolt falán, és minden alkalommal, amikor ránézek, eszembe jut:

• mennyi idegsejt pusztult el,
• mennyi új káromkodást tanultam,
• és hogy néha igenis hős az ember, még ha csak egy jégkaparóval és egy gyerekzoknival is.

A Natur Tanya együttműködés él és virul, a tábla gyönyörű, a kedvezmények pedig már elérhetők nálam.

A fóliázás pedig… Nos. Azt majd mesélem az unokáknak. Ha addigra nem törlődik ki az emlékezetemből önvédelemből.